Hogyan alakul ki a családi életünk? Milyen szülői mintával szolgálunk?

Nagyon fontosnak gondolom, hogy belátást nyerjünk abba, hogyan alakulhatott ki az a családi helyzet, amiben éppen élünk. Milyen szülői mintával szolgálunk gyermekünknek? Milyen események, érzelmek, hitek, sztereotípiák alakíthatták olyanná, amilyen? Miért van az, hogy sokszor nem tudunk vele mit kezdeni? Vagy annyira tehetetlennek, tanácstalannak érezzük a helyzetünket?

Amit mi hozunk a családunkba

Egy ember viselkedése, így a miénk is, nagyon sok összetevőből alakul olyanná, amilyen éppen most. Azt is tudnunk kell viszont, hogy személyiségünk folyamatosan változik. Ha akarjuk, ha nem. A folyamatos történések, az arra adott reakcióink, a levont következtetéseink és még sok más állandóan alakít minket. És amint gyermekünk lesz, személyiségünk és ezáltal mi magunk válunk a számára a szülői mintává. De nézzük is mik lehetnek ezek az összetevők:

• a velünk született tulajdonságok, a habitusunk, a genetikai öröklődések.

Itt fontos megemlíteni, hogy tudományosan bizonyított tény: amikor édesanyánk pocakjában voltunk, édesanyánk közérzete, félelmei, boldogsága és mindenféle érzése hatott a mi agyunk idegpályáinak, hálózatainak kialakulására is. Ahogy édesanyánk agyi fejlődésére is hatott az ő édesanyja állapota a terhessége alatt. A transzgenerációs örökségeink egy része ebből adódik.

• a környezetünk, szüleink hatásai (Szüleink, mint szülői minta).

Ahogy minket neveltek, az nagy befolyással van arra, hogy mi milyenek vagyunk most. Sokat számít, hogy gyermekkorunkban milyen sülői mintákat láttunk szüleinktől. Sokszor kérdezték már tőlem, hogy itt mire is gondolok pontosan a szülői minta alatt? Mindenre, amit szüleink tettek akár felénk irányultan, akár egymáshoz viszonyulva, akár a munka irányába. A szülői mintába beletartozik az értékrendjük, a motivációjuk és a készségeik, amikkel igyekeztek boldogulni az életben.

Páholyból néztük végig szüleink milyen helyzetben, hogyan reagáltak. Minden egyes nehézségük esetén megtapasztaltuk, hogy ők hogyan oldották meg azokat, ha meg tudták oldani és hogyan élték meg az esetleges kudarcaikat. Mivel ők állnak legközelebb hozzánk, így nagy valószínűséggel ezekből az élethelyzetekből nagyon sokat tanultunk mi is. Mindenki mást: ez habitusunktól is merőben függ.

Valaki ugyanúgy fog viselkedni hasonló helyzetben, valaki részben, valaki meg – látva hogy a szülői minta esetleg egy egy helyzetben nem működik -, igyekszik másképp cselekedni. De az alap a legtöbb esetben a szüleink által közvetített szülői minta. És mivel a szüleink is az ő szüleiktől hasonlóképpen tanultak, így a transzgenerációs örökségeink egy másik része ezekből a szülői mintákból származnak.

Kapcsolataink szüleinkkel

Mint a gyerekek, mi is arra törekedtünk és szerintem még felnőttként is arra törekszünk, hogy nekünk jó legyen, jól érezzük magunkat a bőrünkben. Boldogok szeretnénk lenni és örülnénk, ha minden úgy alakulna, ahogy elgondoljuk, eltervezzük. Ezért teszünk mindent úgy, ahogy. Legjobb tudásunk szerint igyekszünk boldoggá tenni a környezetünket, gyermekeinket, mert ha ők boldogok, mi is azok leszünk.

Szüleink is, ahogy mi is a legjobb esetben arra törekedtek, hogy belőlünk olyan felnőtteket neveljenek, akik minden helyzetben képesek megállni a helyüket és céltudatos, magabiztos, kiegyensúlyozott életet élhessenek. Ha ez sikerül, akkor lesznek ők is igazán boldogok. Ez vezérelte Őket akkor is, amikor éppen leszidtak valamiért vagy megbüntettek esetleg és természetesen akkor is, amikor egy szép gesztust, rendes viselkedést jutalommal vagy dicsérettel szerettek volna megerősíteni bennünk.

Viszont ha valami nem úgy sült el, ahogy ők szerették volna, van hogy nem mutatják ki ezt felénk és magukban őrlődnek rajta. Van hogy nem képesek vállalni érte a felelősséget és inkább mást, van hogy minket hibáztatnak saját kudarcaikért. Sőt van olyan is, hogy nem is érzik magukat hibásnak érte. Van hogy elismerik és képesek harag nélkül beszélni ezekről a dolgokról velünk. De sajnos a tapasztalat azt mutatja, hogy ez a kevesebb.

Miből adódnak a viták?

Vannak esetek, hogy nem tudunk környezetünkhöz úgy viszonyulni, hogy nekünk is és nekik is kölcsönösen jó legyen, akkor könnyen viták, konfliktusok alakulhatnak ki. Sokszor meg vagyunk győződve róla, hogy nekünk van igazunk és ebből nem is akarunk engedni. Mindenáron meg akarjuk győzni a másikat, sokszor úgy hogy meg sem hallgatjuk az ő verzióját. Persze a legtöbb esetben a vita haragot szül. Vagy nem hagyja magát a másik sem és elfajulnak a dolgok vagy beadja a derekát az illető és szomorúan elkönyveli, hogy megint nem ér a szava semmit.

A lényeg, hogy ezzel igazán senki nem nyer! Tüske marad mindkét félben. De miért nem tudjuk ezt másképpen kezelni? Mert lehet, hogy szüleink sem tudták hogyan kell? Nem volt esélyünk senkitől megtanulni és még mi sem jöttünk rá, mit lehetne másképp?

Pedig van megoldás és gyermekeinkért, meg persze magunkért úgy gondolom érdemes is megtalálni és megtanulni azt! Meg lehet tanulni békésen, veszekedés nélkül érvényre juttatni szükségleteinket. Viszont nagyon fontos, hogy közben a másik szükségleteit is figyelembe vesszük és olyan megoldásra törekszünk, ami mindkettőnknek jó. Legyenek azok a szüleink, a férjünk, a gyerekünk, bárki. Ha a szülői mintánk gyökeres részévé tesszük, akkor gyermekünk is nagy valószínűséggel megtanulja.

A legjobbat akarták

Mikor szüleink is leszidtak minket, mikor kiabáltak velünk, mikor megszeretgettek, mikor átöleltek, mikor büszkék voltak ránk, mikor szégyenkeztek miattunk, mind mind annak fényében tették – persze nem tudatosan -, mert azt gondolták, hogy ezzel teszik nekünk a legjobbat.

Gondoljunk kicsit vissza a gyermekkorunkra, nekünk mire lett volna szükségünk akkor, mikor éppen kiabáltak velünk, mikor nem hittek nekünk, mikor megbüntettek minket. Megkérdezték valaha is tőlünk, hogy mit érzünk?  Meghallgatták-e, hogy miért érezzük esetleg igazságtalannak a helyzetet? Volt hogy ha őszintén el is mondtuk, komolyan vettek minket? Számba vetették azt hogy ugyanúgy gondoljuk-e a dolgokat, mint ők? Ha igen, nagyon szerencsések vagyunk. A szülői minta példaképpé is válhat ilyen esetben.

Meg nem értettség, harag, szánalom, düh és még ki tudja mennyi furcsa érzés kavaroghat bennünk szüleink iránt. És ahogy cseperedik gyermekünk, nem értjük, hogy mi miért nem tudjuk úgy kezelni a kapcsolatunkat Vele, hogy Neki és Nekünk is jó legyen! Mi meghallgatjuk? Hiszünk neki? Bízunk benne? Érdemes itt elgondolkozni azon, hogy amit mi szerettünk volna gyerekként, azt mi megadjuk-e a gyermekünknek!? És ennek fényében, hogyan tudnánk úgy kapcsolódni hozzájuk, hogy figyelembe vegyék azt, amit mi is szeretnénk?

Amit a párunk hoz a családba

A párunk, életünk szerelme, szintén egy hasonlóan nagy csomaggal érkezik a közös családi életünkbe, csak az összetevők lehetnek akár teljesen mások. Ugyanúgy szülei és a hozzá közelálló emberek mintáiból tanulta a legtöbbet. Ugyanúgy rendelkezik veleszületett tulajdonságokkal, habitussal. Rá is hasonló események hatottak, csak éppen másképpen. Másképpen élte meg az életét, más következtetésekre jutott, mint mi. Ebből kifolyólag más szülői mintát képvisel gyermekeink szemében is.

Ha kicsit belegondolunk, mikor megismerkedünk a párunkkal és beleszeretünk, akkor valójában nem is teljesen Őt szeretjük meg, hanem azt az embert, akinek mi képzeljük el Őt. Nem is szerethetünk bele a valódi énjébe, mert nem ismerjük egyáltalán. Az évek során valamennyit megismerhetünk belőle. A mai társadalomban sajnos az a tapasztalat, hogy sokszor nem nyílnak meg egymásnak az emberek, még ha a saját párjukról van szó, akkor sem. Vagy félnek attól, hogy sebezhetőek lesznek ezáltal, vagy egyszerűen nem tartják fontosnak, vagy nem tudják hogyan kell és nem is vesződnek vele.

Ahogy egymáshoz viszonyulunk

A családi életünk és gyermekünk nevelésének is egy nagyon fontos része, hogy mi hogyan viszonyulunk egymáshoz a párunkkal. Mivel mindketten más „tudáscsomagot”, szülői mintát hoztunk magunkkal és többször nem tudunk vagy nem akarunk megnyílni a másik felé, így sokszor előfordulhatnak félreértések. Nagyon sok esetben derül ki – persze legtöbbször utólag -, hogy miért haragszik meg olyan dologért a párunk, ami nekünk fel sem tűnik, vagy miért nem érti, hogy mi miért nem tudunk azonosulni egy egy gondolatával, cselekedetével.

Biztos ismerjük a párunkat?

Mivel az ő családja más körülmények között élt, más helyzetekkel találkozott, így ő teljesen más mintát hozhat magával, amit mi nem ismerünk és ha nem tudjuk harag és vita nélkül megbeszélni a dolgainkat, nem is fogjuk megismerni.

Sokszor érezhetjük ennek ellenére azt, hogy ismerjük a párunkat, mer már jó ideje együtt vagyunk. De ha belegondolunk kicsit, akkor a legtöbbször csak azt tudjuk, hogy mikor mit fog tenni. Milyen helyzetre, hogyan fog reagálni. Azt már kevésbé, hogy ennek mi van a hátterében. Milyen érzést vált ki belőle az a helyzet és milyen szükséglete nem teljesül éppen.

Ha többször megtörténik egy helyzet, ahol megbántva érezzük magunkat, nem tudjuk megkérdezni nyugodt fejjel, érdeklődve, szemrehányás és ítélkezés nélkül, hogy mi zajlott le a párunkban. Ilyenkor a mi sértettségünk, önérzetességünk, ítélkezésünk meggátol minket abban, hogy elébe menjünk a valódi megismerésnek. És persze ő hasonlóképpen van ezzel. Így bátran kijelenthető, hogy nagyon sokszor félreértés áll egy egy megromlott kapcsolat hátterében. Amit ha időben felismernének a szülők – és sokszor elég, ha az egyik fél jut el a felismerésig -, menthető lenne nagyon sok házasság.

Ezért nagyon érdemes megfontolni gyermekünk érdekében, hogy megtanuljuk-e kezelni ezeket a helyzeteket és hajlandóak vagyunk-e megismerni a párunkat és egyben magunkat is. Érdemes elgondolkodni, hogy a mostani családi életünkben milyen helyzetből mit tanulhat a gyermekünk, hogy érezheti magát és milyen következtetéseket vonhat le a saját életére nézve.

Ahogy a gyerekekre nézünk

Emlékszem gyermekkoromban sokszor éreztem azt, hogy a szüleimnek sokszor fontosabbak voltak olyan dolgok, amiket én igazából nem is értettem akkoriban igazán, mint én magam. Fontos volt számukra például, hogy ha felnőttek beszélgettek, akkor a gyerek ne szóljon bele és ilyenkor be kellett mennem a szobámba játszani, hogy ne zavarjam a felnőtteket. Ettől és egyéb dolgoktól úgy éreztem, nem vagyok a család teljes jogú tagja. Tudtam, ha nekem gyerekem lesz, figyelni fogok rá, hogy ő ne érezze magát így, mert ezek gátat építenek gyermekünkben.

Viszont arra is emlékszem, hogy amikor elfaragtam a kisujjam a ceruzahegyezővel, anyukám milyen gondoskodó volt és nem szidott le egyáltalán. Szerintem tudta, hogy anélkül is megtanultam a leckét 😀 Lefertőtlenítette az ujjam, óvatosan bekötötte, megszeretgetett és ápolgatott, mint egy nagy beteget 🙂 Jól esett, hogy gondoskodó volt és éreztem, hogy szeret.

Ismét arra kérlek kedves olvasó, hogy gondolj vissza gyerekkorodba milyen érzések kerítettek hatalmába akkoriban? Mi az amit szeretnél, ha érezne a gyermeked is és mi az amit nem? Mit tudnál tenni már ma annak érdekében, hogy gyermekedben erősíthesd a feltétel nélküli szeretet, a bizalom, a fontosság érzését?

A családon kívüli környezet hatása

A családon kívüli környezetbe beleértem a bölcsődét, az óvodát, az iskolát is. Ide tartozik gyermekünk baráti társasága, a mi baráti társaságunk és minden olyan ember hatása, aki nem közvetlen családtagnak számít. Ránk és gyermekeinkre is nagy hatással lehetnek egyes emberek. Akát jó, akár rossz értelemben véve. Szerintem minden szülő fejében megfordul, hogy mit tudna az ellen tenni, hogy ne kallódjon el gyermeke, ne fűzzék be rossz arcok a társaságukba. Ne kezdjen el cigarettázni, inni, ne adja ég, drogozni. Milyen szülői minta kell ehhez?

Közvetett hatásunk a társaságra

Sok ilyen helyzetre közvetlen hatásunk nincs, akármennyire is szeretnénk, hogy legyen. Viszont közvetetten hatunk ezekre a helyzetekre is. Hogyan? Ha bízunk nevelési elveinkben, a családunk összetartásában, gyermekünk készségeiben, magabiztosságában, egészséges önbecsülésében, akkor kisebb a valószínűsége, hogy „elkallódik”.

Viszont ha kétségeink vannak, hogy jó szülői mintát lát-e Tőlünk, mert tudjuk, hogy vannak hiányosságaink. Esetleg érezzük, hogy a házastársi kapcsolatban is vannak meg nem oldott problémák. Érdemes elgondolkozni azon, hogy valamin változtatnunk kellene. Mert csak gyermekünkre tudunk hatni, a környezetére már kevésbé.

Viszont gyermekünkre is csak közvetetten tudunk hosszútávon hatni. Azokat a tanácsokat fogja elfogadni Tőlünk, amit hitelesen képesek is vagyunk felé sugározni, ami a szülői mintánk része. Hogy biztonságban tudjuk gyermekünket, olyan szülői mintával érdemes szolgálnunk Neki, amit szeretne is követni. Amit példaképnek tekinthet. Ehhez viszont, ha úgy érezzük, hogy változnunk kell még, akkor Nekünk kell meghoznunk a döntést és tenni érte minden nap!

Akkor tudja megtanulni a gyermek, hogy hogyan érezheti magát boldognak, ha szüleit is boldognak látja. Ahhoz viszont először nekünk szülőknek kell boldoggá tennünk magunkat. Megtanulva legyőzni minden kétséget, félelmet magunkban ami ennek gátat szab.

Ha szeretnél már most tenni érte, hogy gyermeked a legjobb nevelést kapja Tőled, szeretettel ajánlom Neked 10 részes e-mail tanfolyamomat, ahol végigviszlek azokon a témákon, amik alappillérként szolgálnak a pozitív szemlélet kialakításában. A szülői mintád formálhatod ezzel a tudással olyanná, mely gyermeked számára is követendőbb példává válhat. Szeretnéd részletesebben megismerni, mit nyújthat számodra ez a tanfolyam? Kattints a képre és elolvashatod:

Köszönöm, hogy velem tartottál!

Fotók forrása: unsplash.com