Első cikkemben arra a kérdésre igyekeztem megadni a választ, hogy mi lehet az oka annak, hogy kiabálunk a gyerekeinkkel. Sok szülő igyekszik levetkőzni ezt a rossz szokását több kevesebb sikerrel, de miért is annyira nehéz ez? Arra a megállapításra jutottam – a magam életében legfőképpen -, hogy nincs meg a megfelelő tudás ahhoz, hogy a kritikus helyzeteket helyesen tudjuk kezelni. Tehetetlenségünk és elkeseredettségünk pedig elindítja bennünk a kiabálás automatizmusát, ami évek alatt ivódott belénk szép csendesen (kinek, honnan: szülői minta, párkapcsolat, munkahelyi élet, stb…).
Ha esetleg lemaradtál róla, az első részt itt olvashatod el:
Nade térjünk rá most a második rész témájára:
Milyen következményei lehetnek a gyerkőc lelki fejlődésére nézve, ha sokat kiabálnak vele?
Sokszor van, hogy ebbe bele sem merünk gondolni. Érezzük, hogy nem jó, amit teszünk, többször mar is minket a lelkiismeretfurdalás, de egyszerűen nem látjuk a kiutat és ezért a következményekbe bele sem merünk gondolni. Pedig hidd el kedves olvasóm, nagy erőt tud adni a változásban, a fejlődésben. Merően motivált engem is, mikor ezeknek utánanéztem és megtanultam. Sok érzés, gondolat eszembe is jutott az én gyerekkorommal kapcsolatban is. A coaching alapvetően a pozitív dolgokra öszpontosít, hogy legyőzzük félelmeinket, de úgy érzem, hogy ebben a témában a félelmeinket is a szolgálatunkra foghatjuk.
A kiabálásnak is van több szintje és minden gyerkőc másképp reagál a kiabálásokra. Ezzel csak arra szeretnék rávilágítani, hogy amikről ma szó lesz, az mind olyan, amit okozhat a gyerkőcökben a gyakori kiabálás, de nem kézpénz, hogy okozza is. Mert kiabálás és kiabálás között is nagy különbségek vannak és a kiabálások gyakoriságának eltérése is merőben más érzéseket kelthet. Viszont 100%-osan nem lehetünk biztosak semmiben, amit nem mi érzünk. Valljuk be, sokszor a saját érzéseinkben sem vagyunk biztosak, akkor hogyan lehetnénk gyermekeinkében?
Félénkebb gyermekek esetén
Ha gyermekünk félénkebb, visszahúzódóbb, introvertáltabb személyiség, akkor nagy a valószínűsége, hogy egyre nagyobb szorongás alalkul ki benne. Inkább kínosan odafigyel arra, hogy mindent úgy tegyen, ahogy a szülei szeretnék, csak nehogy kiabálás legyen a vége. Így nem tud kiteljesedni és megtanulja azt, hogy akkor hagyják őt békén, ha megfelel másoknak. Kialakul a megfelelési kényszer. Gyermekkorunkból is ismerős lehet. Legalábbis nekem nagyon az! Sokat kellett tudatosan figyelnem arra, hogy újra az legyen a fontos az életemben, hogy én mit szeretnék.
A gyerekek sokszor érzik úgy, hogy nem szerethetőek. Ők még érzelmileg nagyon is függenek szüleiktől. Pici baba korukban is arra törekednek, hogy boldoggá tegyék anyát és apát (ez leginkább a kislányokra jellemző, de a fiúknál is tapasztalható), persze az mellett, hogy felfedezik a körülöttük levő világot. A gyerekek akkor érzik magukat szeretve és értékesnek, ha ezt a visszajelzést kapják a számukra legfontosabb emberektől. Sokszor van az, hogy ha anya vagy apa gondterhes, a kisebb gyerekek, de még a nagyobbaknál is könnyen előfordul, hogy azt hiszik miattuk van, mert velük sem úgy tud viselkedni a szülő, hogy érezhesse, feltétel nélkül szereti őt.
Gondoljunk csak bele, akkor mit érezhetnek, ha kiabálunk velük! „Nem vagyok jó”, „megint én vagyok a hibás”, „megint elrontottam”, „nem szeret most anya/apa”. Egy félénkebb gyerkőc ilyenkor olyan következtetéseket vonhat le, hogy „akkor majd jobban odafigyelek és igyekszek mindent úgy csinálni, ahogy elvárják tőlem, hogy szeressenek”, azt fogja érezni, hogy ő csak akkor szerethető, ha megfelel a szülei igényeinek! Szép lassan lerombolja az önbecsülését, és mások sokkal jobban fognak számítani neki, mint saját maga!
Ismersz olyan felnőttet, akire ez így igaz? Aki meg szeretne felelni másoknak, akinek mindig az számít, hogy mit mondanak mások? Ő valószínűleg ilyen kisgyermek volt.
Bátrabb gyermekek esetén
Persze itt is attól függ, mennyire bátor és mennyire igyekeznek akaratlanul szülei letörni a szarvát. Itt megint kihangsúlyozom, hogy ezek java része nem akaratos tettek a szülők részéről! Ez nem felmentés a tettek alól, csak azt szeretném érzékeltetni, hogy sokan észre sem veszik, hogy mit tesznek, nem tudatosul bennük, ahogy bennem sem tudatosult egy darabig. Viszont onnantól kezdve, hogy kinyílik a szemünk (ahogy anno nekem is kinyílt és olyan érzés volt, mintha kést döftek volna a szívembe, „Atya ég, mit művelek a gyerekeimmel!!!”) kötelességünk, legalábbis én úgy érzem, MINDENT megtennünk azért, hogy ezen változtatni tudjunk!
A bátrabb gyerkek is az elején még nagytöbbségben megszeppennek, és szótfogadnak, aztán megszokják a kiabálást és immunissá teszik magukat. Van olyan gyerkőc, aki meg sem hallja a végén, ha kiabálunk, van aki visszakiabál és van aki ezeket kombinálni is szokta. Ha a kiabáláson túl nem merészkedünk, akkor belekerülhetünk egy ördögi körbe és ekkor érezzük úgy, hogy „akár egész nap kiabálhatok, az sem használ, mit tegyek?”.
De nézzük csak meg, hogy a bátrabb gyerkőcöknek a fejében mik játszódhatnak le. „Megint kiabál, mindig kiabál, akkor miért tegyem meg, ha úgyis kiabál?”, „neki nem fontos, amit én akarok, akkor nekem sem, amit ő”, „bármit teszek, akkor sem érzem, hogy szeret, akkor inkább azt csinálom, amit én akarok”, „egyszer legyek felnőtt, akkor már nem parancsolgathatnak nekem” és hasonlók… sokszor előfordul persze, hogy nagy kínok árán mégiscsak megteszi, amit a szülő akar, de általában akkor is csak azért, hogy békén hagyják.
Minden gyerek a hozzájuk legközelebb állók viselkedéséből vonják le a következtetést, hogy ők mennyire értékesek, mennyire szerethetőek
Az nagyon fontos dolog, hogy az összes gyerek esetében igaz az, hogy kívülről várja a megerősítést, hogy ő szerethető, hogy ő értékes, hogy ő tényleg fontos része a családnak. A kisebbeknek még a játék a legfontosabb, mert azon keresztül tudják megtanulni az élethez szükséges kompetenciákat. A serdülőknél a nemi identitás kerül előtérbe, mert ilyenkor tanulják meg, hogy hogyan lehetnek domináns férfiak vagy éppen vonzó hölgyek. Miként képesek hatni a másik nemre. Nem értik, hogy a szülők dolga miért fontosabb az övékénél? Ne felejtsük el soha, ŐK teljes értékű gyerekek, saját éntudattal, saját önbecsüléssel és más szükségletekkel, mint a mieink. Az önbecsülésükre pedig mi vagyunk a legnagyobb hatással! Nagy felelősségünk van tehát abban, hogy milyen irányban mozdítjuk el viselkedésünkkel.
Ezért is gondolom idevágónak Kurt Tepperwein idézetét (amit fentebb olvashattál), mert ha magunk nem vagyunk elégedettek önmagunkkal vagy az életünkkel, akkor mi is a külvilágtól várjuk a visszaigazolást, hogy igenis értékesek, szerethetőek vagyunk. Így valljuk be nagyon nehéz kimutatni feltétel nélküli szeretetünket, ha nem idilli a környezet éppen hozzá…
A kiabálásba foglalt destruktív kritika hatása
Amikor meggondolatlanul kiabálunk és olyan is kijön a szánkon, hogy „nem vagy normális”, „buta vagy”, „ügyetlen vagy”, stb… a rondábbakat nem szeretném leírni, mindenkinek a saját fantáziájára bízom, miket tudunk önkívületünkben a gyerkőc fejéhez vágni, erősítjük benne ezeket a gondolatokat. Azaz, ha sokszor butának tartjuk mi a gyereket – ha nem is tartjuk, de sokszor kicsúszik a szánkon -, ő el fogja hinni egy idő után.
Egy egyszerű példával élve, ha sokszor melléönti a gyerek a tejet a pohárnak és mindig rákiabálunk, hogy „ne legyél már ennyire ügyetlen”, egy idő után inkább megvárja, hogy mi öntsünk neki, mert elhiszi, hogy ő erre nem képes és nem is fogja többet gyakorolni. Ugyanez bármi más tevékenységre is igaz és más destruktív kritikára is. Ha sokszor hoz rossz jegyet, és mi mindannyiszor letoljuk érte, annál kevésbé érzi, hogy küzdjön a jobbért. A végén, már lehet, hogy nem is fogja érdekelni a tanulás.