Ebben a részben olyan szempontokat szeretnék megismertetni Veletek, amik segítségével elhagyhatóvá válik a kiabálás. Megnézzük, hogyan lehetünk úrrá a tehetetlen helyzeteken és remélem ez a cikk segítségetekre lesz abban, hogy megtaláljátok a saját megoldásotokat a kiabálás legyőzésére.
Konfliktus helyzetek pszichológiája dióhéjban
Általában egy konfliktus helyzet akkor alakul ki, ha két ember (mondjuk a szülő és a gyerek) érdekei nem egyeznek. Az egyik fél mást akar, mint a másik. Ahhoz, hogy egy konfliktust helyesen tudjunk kezelni, szükséges megérteni magát a konfliktus helyzetet. Amit a leginkább fontolóra kell vennünk az az a tény, hogy mindkét fél szemszögéből másképp néz ki a konfliktus helyzet. Ez attól függ, hogy korábban milyen tapasztalaltokat szerzett hasonló helyzetekben. Ettől függ az is, hogy a kialakult helyzetben mit fog érezni, milyen szükségletét (a gyerekek általában a figyelmet, a szeretetet és a fontosság érzését) szeretné kielégíteni és hogyan fog reagálni.
Azt gondoljuk, hogy a másik személynek is köze van ahhoz, ahogyan mi érezzük magunkat abban a konfliktus helyzetben és a gyerekek ezt mégerősebben így érzik, mint mi, mert érzelmileg jobban függnek tőlünk. Pedig csak azok befolyásolnak minket, amiket bennünk akaratlanul is felidéz a kialakult helyzet. Megpróbálom szemléltetni ezt:
Ha ugyanúgy érzel nyuszika iránt, mint a gyerkőcöd iránt, akivel az adott konfliktusod van, akkor a nyuszika is mondhatná, amit a gyerkőcöd mondott, ugyanúgy fog rád hatni és ugyanúgy fogsz rá csípőből reagálni.
Tehát tök mindegy ki áll ott. Az nem mindegy, hogy milyen érzések vannak benned és ha belegondolunk, ez fordítva is igaz.
Nem nekünk szól…
A legfontosabb megtanulni, hogy a konfliktus helyzetben két teljesen más világ találkozik (a te világod és a gyermeked világa) és nem képesek kapcsolódni. Mi az oka ennek? Egyszerűen annyi, hogy a berögzült szokásmintáink rabjai vagyunk. Ezek az autómatikusan előjövő érzelmek (önérzetesség, sértettség, harag, ítélkezés, stb…) nem engedik, hogy nyissunk a másik felé, gondolkodás nélkül cselekszünk és olyan, mintha nem is akarnánk megismerni gyermekünk világát és mi sem engedjük be a mi világunkba őt. A két világ, akár két buborék egymásnak feszül.
Mindketten azon vagyunk a legtöbb esetben, hogy megértessük a magunk igazát. Csodálkozunk, hogy a másik sok esetben meg sem hallgat, hanem elkezdi mondani az ő igazát vagy ránk sem bagózik, alkalmi süketet játszik. Higgyük el, hogy a mi reakciónk sem a gyereknek szól, csak a viselkedésének és a gyerkőc viselkedése sem nekünk szól, csak el szeretne érni vele valamit. Ahogy mi is azért kiabálunk vele, hogy elérjük, hallgasson ránk, fogadjon szót, azaz úgy legyen, ahogy mi akarjuk. De tudjuk, hogy ő mit akar? És ilyenkor a nagy hévben tudunk vele foglalkozni? Lássuk be, ha egyikünk sem enged, akkor nem tudjuk konstruktívan kezelni a helyzetet.
Amint sikerül elsajátítanunk azt a gondolatot, hogy az érzéseinket nem a másik fél okozza, csakis a helyzetből adódik, amit mi úgy élünk meg, ahogy a mi világunkban kialakult, könnyebb tudatosnak maradni. Én anno, mindig azt kátáltam magamban ilyenkor, hogy „nem nekem szól, nem nekem szól” és így el tudtam kerülni, hogy csípőből tüzeljek. Sikerült elgondolkozni azon, hogy mi okozhatja, hogy így viselkedik a gyerkőc és hogyan tudnánk olyan megoldást találni, ami mindkettőnknek jó…
Ismerjük meg magunkat
Mi válthatja ki belőlünk a kiabálást? Első cikkemben körbejártuk ezt a témát, mégis úgy gondolom, hogy érdemes pár sort szentelni még rá, mert ha megtalálunk egy-egy kiváltó okot, akkor megelőző csapást mérhetünk a kiabálós helyzetekre. Mire is gondolok itt? Van aki akkor kiabál, amikor nagyon fáradt és már nincs energiája, ereje másképpen reagálni az adott helyzetre. Én is ebbe a csoportba tartozom most már, ilyenkor érzem, hogy elszakadhat a cérna…
A tehetetlenség ugye a másik, amibe szerintem a szülők java beleesik és én is sokáig benne voltam. Mikor nincs eszközünk arra, hogy másképpen reagáljunk és automatikusan a kiabálás ugrik be. Magunkra vesszük azt, ami történik, gondolhatjuk úgy sokszor, hogy azért csinálja, hogy engem bosszantson. Ilyenkor az előző fejezetben leírtak jussanak mindig az eszünkbe! 🙂
Figyeljük meg magunkat és vegyük a fáradságot akár utólag is végig gondolni, hogy milyen érzés kerít hatalmába, ami előtt elkezdünk kiabálni. Ez az érzés miért alakulhat ki bennünk? Milyen szükségletünk nem teljesül abban a pillanatban? Ha a fenti két példát nézzük, akkor az elsőben az érzés a fáradság és a szükséglet a pihenés. Mit tehetünk azért, hogy pihentebbek legyünk? Hogyan tudjuk átalakítani az életünket, hogy kicsit több pihenés beleférjen? Sokszor nem feltétlenül az alvás hiányzik, elég egy pár perc kikapcsolódás. Nézzük meg, mit tehetünk magunkért, hogy pihentebbek, kiegyensúlyozottabbak legyünk.
A másik példában pedig az érzés meg is van, a tehetetlenség érzése, de vajon milyen szükségletünk nem teljesül, ami miatt a tehetetlenséget érezzük? Talán kreativitásra lenne szükségünk, hogy kitaláljunk valami jó megoldást, mielőtt elveszítenénk a fejünket? Vagy tapasztalásra, tanulásra lenne szükségünk, hogy máskor könnyebben tudjuk kezelni ezeket a helyzeteket? Esetleg egyszerűen időre lenne szükségünk, hogy átgondolhassuk újra a dolgokat? Kinek mi… a lényeg, hogy a mi tehetetlenségünket nem a gyerkőc okozza, hanem a viselkedése váltja ki belőlünk. Tehát nem haragudhatunk a gyerkőcre, hanem meg kell tudnunk, miért viselkedik így.
Ismerjük meg gyermekünket
Érdemes kiderítenünk, hogy mit érezhet és milyen szükségletét szeretné ezzel a viselkedéssel megélni. Amint erre képesek vagyunk, közösen, higgadt körülmények között tudjuk kitalálni a gyerkőccel azt a megoldást, ami mindenkinek megfelel.
Az egyik legjobb módszer arra, hogy akár magunkat, akár gyermekünket megismerhessük, az együttműködő kommunikáció (EMK) vagy régebben erőszakmentes kommunikációnak is hívták. Alapjai és szemléletmódja lehetőséget biztosít arra, hogy az adott pillanatban levő érzéseinket és szükségleteinket meg tudjuk nevezni és megcselekedhető, visszautasítható és ítéletmentes kéréssel fordulhassunk magunkhoz és gyermekünkhöz egyaránt.
Mikor olyat tesz, amit nem szeretnénk vagy éppen nem teszi, amit szeretnénk, igyekezzünk megtudni róla többet. Az biztos, hogy nem azért teszi azt, amit tesz, hogy minket bosszantson, hanem ő szeretné „jobban érezni” magát.
Ha így teszünk, abból a gyerkőc is tanul. Nagyon sokat tanul! Türelmet, mert mi is türelemmel fordulunk felé. Empátiát, mert látja, hogy nekünk is fontos, hogy ő hogy érzi magát. Kedvességet, mert mi is kedvesen fordulunk hozzá és nem utolsó sorban együttműködést, mert mi is bevonjuk őt, hogy közösen találjunk ki olyan megoldást, ami mindenkinek jó.
Érzelmi stabilitás
Az eddig leírtakat lehet gyakorolni, viszont nagyon fontos, hogy csak akkor tudunk koncentrálni minderre, ha ÉRZELMILEG STABILAK VAGYUNK!!! Magamról tudom, hogy ha van valami gond vagy megoldatlan problémával küzdök, képtelen vagyok koncentrálni. Viszont ezek az élet velejárói! Amikor egy nehéz élethelyzettel kerülök szembe, mint mindenkit, engem is ledönt.
Egy darabig! Tudom, hogy a leggyorsabban úgy lehetek úrrá rajta, ha át tudjam adni magam a rám törő érzéseknek. Igenis elgyengülhetünk, ahogy bárki. Sőt ilyenkor a legjobb, ha megéljük a fájdalmat! Bújjunk el, sírjuk ki magunkat, vagy verjük szét a kispárnát! Mindegy mit teszünk, csak adjuk ki magunkból! Ne tartsuk benn, mert megmérgez!!!
Ne ragadj bele…
Egy dologra viszont jó ideje nagyon odafigyelek, HOGY NE RAGADJAK BELE a helyzetbe!!! Kell egy nap, néha egy hét, mire egy egy nem várt megrázkódtatáson túl tudom tenni magam, viszont utána már minden erőmmel azon vagyok, hogy megoldást találjak rá. Olyan megoldást, ami nekem és a gyermekeimnek is jó. Hiszem, hogy csak akkor tudom feléjük teljes mértékben kimutatni, hogy feltétel nélkül szeretem őket, ha rendben vagyok lelkileg. Ahhoz viszont tudnom kell, hogy mi jó nekem és az szerint kell cselekedjek.
Nem szeretem a kell és a muszáj szavakat használni, mert számomra ezek a szavak olyan érzéssel töltenek el, mintha nem én irányítanám az életem. Pedig a legtöbben arra vágyunk, az lenne a célunk, hogy a kontroll a kezünkben maradjon! Így átfogalmazva:
Ahhoz, hogy lelkileg rendben legyek, tudni AKAROM, hogy mi jó Nekem és az szerint is AKAROK cselekedni! Mert TUDOM, hogy a GYERMEKEIM BOLDOGSÁGA NAGY MÉRTÉKBEN FÜGG AZ ÉN LELKI ÁLLAPOTOMTÓL!
Értékrend…
Hogyan is tudnék odafigyelni arra, hogy ne kiabáljak velük, ha állandóan rohanok valami kényszer érzet miatt? Hogyan is tudnék elgondolkozni rajta, hogy mi is az, amit ő szeretne, ha azon agyalok, hogy például mit fog szólni a párom, ha nem lesz otthon meleg vacsora? Ha mindig másnak akarok megfelelni, mert félek, hogy mi lesz, ha nem sikerül? Ez pár kiragadott példa csak. Neked milyen dolgok nehezítik, hogy oda tudj figyelni jobban gyermekeid érzéseire, szükségleteire? Írd le egy papírra, majd gondold végig, melyik a fontos és ha van benne igazán fontos, gondolkozz el rajta, hogyan tudjátok együtt teljesíteni, hogy a gyerkőcnek is jó legyen.
Nekem ez használt… képes voltam elengedni dolgokat és több mindent a gyerkőcök bevonásával végzünk, mert szeretnek segíteni. Ha kiborul/eltörik valami, akkor megtanultuk együtt, hogyan lehet szépen feltakarítani. Ha sietni szeretnénk, akkor megbeszéljük, hogy a kocsiban énekelünk, játszunk, de ahhoz most öltözni kell… Mindenre van megoldás, csak adjunk időt és lehetőséget magunknak, egymásnak, hogy közösen megtaláljuk őket!!!
Álljunk meg egy kicsit MI SZÜLŐK! És gondolkozzunk el azon, hogy mi is a fontos! Mi is az igazán fontos nekünk és a gyermekeinknek! Hogyan tudjuk ezeket a dolgokat úgy összehangolni, hogy mindenkinek jó legyen. Mindenkinek, azaz NEKÜNK IS ÉS A GYEREKEKNEK IS!!!
Kicsit másmilyen vége lett a cikknek, mint amilyennek eredetileg szántam, viszont úgy érzem, hogy ezek a gondolatok nagyon fontosak és most nekem is jól esett újra elgondolkozni ezeken! Hiszem, hogy minden szülő képes arra, hogy boldoggá tegye a gyermekét!!! Viszont elengedhetetlenül fontos hozzá, hogy mi magunk is BOLDOGOK LEGYÜNK!!!
Ahhoz, hogy a fókuszt a jó dolgokon tudjuk tartani, szívből ajánlom 10 napos ingyenes tréningemet. Itt tudsz feliratkozni rá:
Cikk ajánló:
A cikksorozatom korábbi részeit itt olvashatod el: