Mi is rejtőzik a színfalak mögött?
A gyermekáldás egy csoda! A világ egyik legnagyobb csodája… Ezzel szerintem kevesen vitatkoznának.
De hogyan éli meg a NŐ, aki szintén ennek a csodának a része?
Írta: Gyalog Hortenzia
Aki követi munkásságom egy ideje, valószínűleg tudja, hogy most adtam életet harmadik gyermekünknek, Borinak. Pontosabban július 4-én. Ezért is van, hogy eltűntem egy időre 🙂
Mindhárom gyermekemet császármetszéssel szültem meg (nem én döntöttem így), sajnos így nem tapasztalhattam meg a természetes szülés csodáját. Ennek ellenére, nekem így is mindhárom gyermekem megszületése életem legszebb pillanatai közé tartoznak.
Aki szült már akár természetes úton, akár császármetszéssel, tudhatja, hogy a gyermekáldás csodájához, a legnagyobb boldogság megéléséhez is hozzátartozik a fájdalom, a lemondás, a bizonytalanságból származó negatív gondolatok. De akkor, abban a pillanatban nem arra fókuszálunk, eltörpül a gyönyörűség mellett. Viszont azt is ki merem jelenteni, hogy a sok fájdalom, a sok nehéz nap, az a sok lemondás, félelem, ami velejárója – és amit még mi teszünk hozzá tudattalanul -, teszi még nagyobb csodává, örömmé a számunkra.
Igen, megcsináltam! A legtöbb nő életében legalább egyszer eljön ez a pillanat, mikor először meglátjuk a csemeténket, először mosolygunk arra a csöppségre, akit kilenc hónapon keresztül a pocakunkban nevelgettünk, dédelgettünk, óvtunk. Ekkor érezzük igazán, hogy igen, ez a gyönyörűség mindent megért! Megdolgoztunk ezért a fantasztikus csodáért!
A kilenc hónap alatt átélt kétségek, gondolatok, fájdalmak, rosszullétek, a tudatos odafigyelés, a sok orvosi vizsgálat, a lemondások,a szüléssel járó félelem, fájdalom hozzájárul ahhoz, hogy mikor meglátjuk gyermekünket igazán át tudjuk érezni a csodát, igazán örüljünk jöttének! Érezzük, hogy igen mindent megért!!!
Mert „szenvedés” nélkül nincs boldogság sem!
Irreális elvárások, megfelelési kényszer
Sokan mondják, hogy a babavárás és a gyermekáldás után jön csak a neheze. Ennek ellenére a babával otthon levő anyukák felé olyan elvárások vannak a köztudatban, amik ennek az ellenkezőjét képviselik. Sokszor hallunk olyan mondatokat, hogy „nincs rend nála, pedig egész nap otthon van a gyerekkel”; „mindig szomorúnak látom, pedig most szült, örülnie kellene”; „Nincs teje? Olyan nincs, nem tett meg mindent érte”; „Fáradt? Pedig a férje mindent megcsinál helyette!” és még sorolhatnám…
Gondolom Te is tudnád a sort folytatni, ahogy még én is tudnék mit írni ide.
Honnan jönnek az elvárások?
De kik támasztják ezeket az elvárásokat és miért akarunk mi mindenáron megfelelni nekik?
Az igazság az, hogy legtöbbször magunk gondoljuk azt, hogy mit várnak el mások tőlünk, anyukáktól. Félünk attól, ha valamit nem jól csinálunk, majd kritika ér minket – ami megint jöhet kívülről és belülről is. Igen, legtöbbször mi magunk vagyunk saját magunk legnagyobb kritikusai! Azt gondoljuk, hogy mások is ezt gondolják és rágörcsölünk olyan irreális elvárások miatt egy egy dologra, hogy ettől is elindulhatunk a mély víz, a szülési depresszió felé…
Minden terhesség más...
Minden terhesség más, minden szülés más és minden baba is más. Ez egy ugyanazon nőnél is igaz, mert mi magunk is változunk, így egyik várandóságunknál sem vagyunk ugyanazok, mint korábban.
Ezt én is tapasztaltam. Annánál a várandósságom fantasztikus volt. Leszámítva azt, hogy sokszor gondolkoztam el azon, hogy milyen szülő leszek és félelmeim voltak, milyen lesz a szülés és hogyan fognak telni az utána következő napok, hetek. Hogy fogok megfogni egy olyan pici gyereket? Nem fogom leejteni? Honnan tudom majd, mikor mit akar? Sírós lesz vagy nem? Milyenek lesznek az éjszakák? Milyen anya leszek? stb…
Andriskánál már voltak rosszullétek, a 16. hétig a hányinger mindennapos volt, de még ez a terhességemet is ezt leszámítva tényleg szuperül éltem meg.
Borival viszont már alig vártam, hogy vége legyen. A szervezetem már nem bírta olyan jól. Idősebb is lettem és a két császár is nyomot hagyott rajtam. Hányinger már hányással is párosult, előjött a refluxom, az aranyerem, sokszor leesett a vérnyomásom – ez mondjuk egy kis örömforrás is volt, mert engedélyt kaptam kávézni 😀 A vége felé elkezdett fájni a gerincem, vizesedtem. Az egész terhesség alatt végig fáradt voltam, sokszor elvesztettem a türelmem a gyermekeimmel szemben, ami utána lelkiismeret furdalást okozott és még sorolhatnám!
Minden kisbabás otthonlét is más...
A szülések és a kisbabás itthonlétek is teljesen mások voltak. Annával elvoltunk, még nem volt otthon tesó, délelőttönként egyedül voltunk és alig vártuk, hogy apa hazaérjen. Természetesen, mint minden szülés után, itt is jöttek a bizonytalanságból fakadó gondolatok. Mikor sírt és már gőzöm sem volt miért sír, azon töprengtem, hogy nekem ezt tudnom kell és nem tudom. Jó anya vagyok? Mikor először beteg lett, belebetegedtem, hogy nem vigyáztam rá eléggé. Mikor elterveztem egy napom és Pancsi keresztül húzta a számításaimat, kétségbe estem, hogy fejezem így be? Nem lesz vacsora! Pedig egy jó feleség vacsorát készít! stb…
Andriska után volt egy mélypontom, amit – a mostani tapasztalataimmal és tudásommal – szülés utáni depressziónak írnék le így három év távlatából. Szerencsére nagy akarat volt bennem, hogy megtudjam miért érzem magam úgy és mielőtt butaságot csinálnék, mindenképp utána szerettem volna járni, hogy van-e más lehetőségem is… itt indult el az új életem. Beleástam magam az önfejlesztésbe, meg akartam tudni, hogyan legyek boldog! Elkezdtem mohón tanulni mindent, ami a gyermekfejlesztéssel, gyermekneveléssel foglalkozik. Meg akartam tanulni, hogyan működnek a gyerekek és hogyan legyek elég jó szülő! Visszaültem az iskolapadba is… Erről is írtam már korábban és még fogok írni később is, biztosan.
Bori pedig egy külön sztori 🙂 két kisgyerek várt minket otthon, még nagyobb nyomás; plusz megfelelési kényszer (nekem már mindent jól kell csinálnom, mert szülő, gyerek coach vagyok)… még jó, hogy van egy nagyon jó védőnőnk, aki felnyitotta a szemem! Attól hogy valamit tudok és megszokott környezetben működik is, új helyzetben elhatalmasodhatnak rajtunk azok a berögzült szokásminták, amiket a mi gyermekkorunkból hoztunk és amik több tíz év alatt alakultak ki…
„Az itt és most felmerülő legnagyobb gondjaink a gyermekkorban sérült önértékelésünkből fakadnak. … Mindenki magában hordozza családja történetét, annak örömeivel és fájdalmaival együtt.”
L. Stipkovits Erika – Szeretettel sebezve
Elhatározás...
Szóval most elhatároztam, hogy egy cikksorozatban leírom, min mentem keresztül eddig és min megyek éppen most. Vállalom, hogy szülő, gyerek coachként is vannak olyan gondolataim, amikkel tudom, hogy kezdenem kell valamit és tudom, hogy irreálisak, de vannak. Emberből vagyok én is, nem támaszthatok magammal szemben irreális elvárásokat. Amikor a hatalmukba kerítenek a negatív gondolataim, akkor valóságosnak is tűnnek és nagy erő kell ahhoz, hogy ne húzzanak le és ne higgyek nekik végérvényesen!
Titkolózás és ferdítés nélkül fogom leírni Nektek, hogy min is megyek át most itthon Borival. Milyen terveim voltak a szülés után, amik első nap borultak… Hogy hatott ez rám akkor és hogy látom most pár hét távlatából. A védőnőm is felhívta a figyelmemet arra, hogy ne feledjem, a legtöbb nő elindul ezen a negatív spirálon – amit rajtam is észrevett – a szülés után, csak kérdés, hogy depresszióvá válik-e vagy sikerül úrrá lenni rajta! Ha az ember belekerül egy hasonló helyzetbe, sokszor képtelen reálisan látni magát, így külső rálátás hiányában észrevenni is nehéz, hogy ebből akár baj is lehet…
Nemsokára jelentkezem…