Mindig van valami
Sokminden történik egy ember életében és minden hatással van rá, ha tetszik, ha nem…
Ezért érdemes elkezdeni magunkat figyelni, mire mi a reakciónk és mitől hogyan érezzük magunkat, hogy ezen tudjunk vátoztatni…
Hisz csak azon tudunk változtatni, amit ismerünk!
Írta: Gyalog Hortenzia
Eltűntem, már régóta nem írtam cikket és a praxisom is szünetel egy ideje. Ha követtél, akkor találkozhattál a Facebookon azzal a posztommal, ahol megosztottam milyen változás állt be az életembe, vagyis az életünkbe. Persze ha nem olvastad, akkor itt is olvashatsz róla, rólam, rólunk…
Azért kezdtem most el újra írni, mert igaz az a mondás, hogy aki rendszeresen naplót ír, annak a lélekizma erősödik, reziliensebbé, harmonikusabbá válik az idő múlásával. Azért blogot írok és nem kézzel naplót, mert amit eddig írtam, tudom, hogy soha nem kerül begépelésre… Azzal viszont tisztában vagyok, hogy a történeteimből többen magatokra ismerhettek és segítségetekre lehet más szemszögből is rálátnotok a saját életetekben adódott helyzetekre… Töretlenül és rendületlenül hiszek benne ugyanis, hogy minden egy tőről fakad. Ebben én hiszek, a biorobotom még nem annyira, de tanítgatom… a tanulás = ismétlés, azaz minél többször én tudok jelen lenni a biorobotom helyett, annál inkább tanulja meg a tudatalattim (biorobot 😉 ) az új programot. Informatikus is vagyok… meglátszik 😀
Hiszem, hogy az életünket mi alakítjuk… azon belül más kérdés, hogy valóban mi (a lelkünk, valódi vágyaink alapján) vagy az automatikus betanult mintákat futtató biorobot énünk (amit nem mi, hanem a betanult érzelmeink, gondolataink irányítanak – félelem, harag, becsvágy…)
Tavaly nyáron furcsa tünetek jelentek meg nálam… posztcovidnak tűnt. Az éves szűrés során minden eredményem negatív volt, szeptemberre azonban már a levegőt is nehezen vettem, a szívem meg néha olyan volt, mintha külön táncot járt volna a mellkasomban. A fel fel tűnő izületi fájdalmak állandósultak, az arcom meg úgy nézett ki, mintha rászállt volna egy piros lepke az orromra és kitárta volna szárnyait. Immunológián kötöttem ki, ahol október 19-én lupusz miatt kórházba is fektettek.
Isten velem van mindig! Akkor is velem volt, mert a bennem élő farkas október 21-én csapott le igazán és akkor már jó kezekben voltam. Megmentettek és helyretettek az orvosok. Igaz azóta is szteroidot szedek, de egyre kevesebbet…
Aki korábbról ismer, tudja, hogy három csodás gyerkőcünk van. Anna, ő most lesz 8 éves, Andris, ő most volt 6 és Bori, ő pedig most lesz 3. Majdnem egy hónapig voltam kórházban, megtanultam virtuális anyuka lenni, mert amikor befektettek, utána pár nappal ismét látogatási tilalmat vezettek be és még az udvaron sem találkozhattam a gyermekeimmel, a férjemmel, senkivel. Ami ruhát vittem magammal egy hétre, azt mostam magamnak benn, mert úgy volt, hogy csak annyit leszek, de ugye lupusz koma megmutatta magát, így hosszabbra nyúlt a bennmaradásom. A szobatársaim, mikor mentek haza, mindig elláttak pár fontosabb dologgal, mert tudták, ki nem mehetek, be nem küldhetnek semmit… A nővérkék vásároltak be nekem és szereztek be mindent amire még szükségem volt.
Hálás vagyok nagyon, hogy ennyi jószívű, önzetlen emberrel hozott össze a sors. Mert hidd el, mindenki az, amikor önmagával békében tud lenni, amikor képes szeretettel figyelni és együttérzően közelíteni önmagához vagy máshoz. Mindannyian képesek vagyunk ezt az állapotunkat megteremteni. Aki sűrűn képes erre, ő boldogabb, mint aki ritkábban, de tanulható!!! A biorobot újra programozható, csak kérdés, hogy milyen sokáig tudjuk fenntartani a szándékunkat ezzel kapcsolatban.
A boldogság sem állandó, mindig változik, ahogy minden. Sok arca van és érdemes megismerni a legtöbbet, mert akkor igazán jól tudjuk érezni magunkat az életünkben. A boldogság is egy fajta kifejeződése annak az egynek, amiből minden van. Ahogy a lupusz is. Ez most hülyén hangozhat, hogy egy autoimmun betegséget a boldogsághoz hasonlítok, de hidd el sokkal több közös van bennük, mintsem gondolnád. Sőt ugyanabból van! De erről majd később talán, vagy egy másik történetben… meglátjuk… hagyom, hogy vezetett maradjak írás közben, ne a biorobot beszéljen belőlem 😀
Most mennem kell, nemsokára újra jövök…