Mindig van valami
Az élet nem attól lesz szép, hogy mindig jó dolgok történnek velünk.
Az élet attól lesz szép, hogy a történteket számunkra jól értelmezzük…
Írta: Gyalog Hortenzia
Minden, aminek figyelmet szentelünk, az növekszik az életünkben ha pozitív az a figyelem, ha negatív.
Például ha sokat hallottuk és láttuk az életünk során, hogy egy édesanya önmagát háttérbe helyezi, mert úgy gondolja, hogy ő csak akkor lehet boldog, ha mindenki mást boldoggá tett, akkor ennek megfelelően is cselekszünk mi is. Bármennyire is szeretnénk magunkkal foglalkozni, legtöbbször az lesz a vége, hogy majd ha ez is meg lesz, meg az is, majd akkor… ezzel én is így voltam és még jópárszor vagyok is, mert a biorobot, a tudatalatti, az automatikus mintáink tárháza ezt fogadja el igaznak.
Az, hogy felismerem és elkezdek arra fókuszálni, hogy nem akarok én lenni az utolsó a sorban, akkor is valahogy mindig oda jukadok ki. Mindenki fontosabb lesz, mint én. Persze társas lényekként ugyanilyen automatikus rendszer kialakul az emberi kapcsolatainkban is és automatikusan elvárásrendszerbe kényszerítjük magunkat és egymást is. Fontos látni, hogy azért olyan nehéz az eleje, mikor mi magunk szeretnénk tudatosan változtatni a viselkedésünkön. Hisz ha nem úgy reagálok, ahogy a családomnak az megszokott, ők is kizökkennek és ha a múlt tapasztalásai alapján automatikusan válaszolnak, az nem biztos, hogy kellemes lesz a számunkra és egy erős érzelem ismét visszaránthat minket a biorobot állapotba…
Node, ha van egy szándékom. Például, hogy igenis jól akarok lenni, mert így tudom a leghiggadtabban kezelni azt, ha például valamelyik gyermekem kibillen az egyensúlyából, akkor azt a szándékot annyiszor felállítom magamban, ahányszor csak tudom. Az elején ÉN, tudatosan megfigyelem magam, amikor csak képes vagyok rá és nem vitt el valamelyik programom tévútra. Megfigyelem mi az az értzés, ami kibillent, mit juttat az eszembe. Ha megfigyelésben vagyok, akkor nem tudok kibillenni. Erre szeretnék hozni egy példát, hogy minél jobban érthető legyen és számomra is minél inkább bevésődjön a tudatalattimba, hogy ez minden esetben járható út számomra is.
Ha önmagam megfigyelésén van a fókuszom, nem tudok kibillenni az egyensúlyomból. Nem tud bekapcsolni semmilyen program (pl.: pánik, dühroham, stb.), ami felett már nincs uralmam…
A példa:
Volt az az ominózus nap a kórházban, amikor hajnalban arra ébredtem, hogy fáj a gyomrom. Forgolódtam, nem volt olyan vészes, azt hittem elmúlik. Reggel kimentem mosdóba és szóltam a nővérnek, hogy nem érzem jól magam, akkor már erős hányingerem volt.
Szeretnék itt egy kis kitérőt! Mielőtt folytatnám, szeretném, ha tudnád: én nyiltan beszélek mindenről, hisz nincs takargatni valóm. A szégyen érzése is egy olyan érzés, amely megtanulásra vár. Ami miatt szégyenkezne valaki, ott van egy olyan blokk, gát annak az embernek a működésében (biorobot funkcióban), mely lehetőséget biztosít arra, hogy megtanuljon mégnagyobb elfogadásban lenni önmagával. Nincs egyetemes jó és rossz, az mindig attól függ, hogy a történetnek milyen értelmezést adunk. Szóval ezek tudatában olvasd tovább kérlek vagy ne. Senki sem kényszerít rá 😉
Az ágyig nem jutottam már vissza, kidobtam a taccsot, ahogy azon a napon többször is. Elkezdtem feltakarítani, de nem ment. Mindenem remegett, a gyomrom egyre durvábban fájt. Visszafektettek. Jött az orvos, kiírt mindenféle vizsgálatot. Az elsőre még gyalog mentem át. Annak függvényében kértek egy újabbat, oda már tolókocsiban toltak, mert nem bírtam menni, annyira gyenge voltam. Aztán megint kellett egy és mikor ezt mondták, sírva fakadtam a gondolattól, hogy le kell szállnom az ágyról, pedig az nem egy nagy kunszt, de nem ment. Szóval már ágyon toltak, fekve. Beszélni sem bírtam, csak feküdtem.
Persze a fejemben cikáztak a gondolatok: Úristen, mi történik most velem? Meg fogok halni? Mi ez? Nem értem! Előtört a félelem, mi lesz a gyerekekkel, mi lesz a családdal, stb… ez a biorobot funkció. Ott volt akkora jelenlétem (a szóban is benne van!!! JELEN-LÉT), hogy tudatosítottam magamban, ezek automatikus gondolatok, automatikus érzelmekkel! Hogyan tudom segíteni magam, hogy mielőbb jól lehessek? Lelkileg kell toppon maradnom, bármi is történik! Tudtam, hogy a megfogalmazás is fontos, így figyeltem rá. Nem azt mondtam magamnak, hogy erősnek kell lennem, nem lehetek rosszul, nem hagyhatom el magam. Elsőként tisztázzuk, soha semmit nem kell!!! Akarom vagy nem akarom! Így elkezdtem magamban a diskurzust- ÉN és a biorobotom (aki szintén én vagyok, amikor ÉN nem vagyok ott :D):
ÉN – OK. Álljunk meg egy pillanatra! Hogyan tudok én most lelkileg jól lenni?
én – Sehogy, ilyen még nem történt velem, meg fogok halni? Mi lesz ha tényleg?
ÉN JELEN-LÉTben megfigyeltem: érzem, hogy félek, bizonytalanság van bennem, viszont tudom, hogy a legjobb kórházban vagyok és sokat dícsérték nekem az itteni orvosokat, tehát bízhatok bennük. (Kezdtem lenyugodni…)
Elkezdtem figyelni. Ha jött egy rossz érzés, pl félelem, vagy egy gondolat, pl.: miért pont én? Mindig tudatosítottam, hogy jelen vannak ezek a gondolatok, de nem ÉN mondom. Valahogy úgy tudnám leírni, mintha kiszálltam volna az agyamból és leültem volna egy kényelmes fehér, pihepuha szófára ami a fejemben az agyam fölött volt és onnan figyeltem, mi történik az agyamban. Elkezdtem úgy jelen lenni az agyamnak, mintha Isten szólna belőlem, képes voltam feltétel nélkül bízni abban, hogy értem történik ez az egész és minden jó. Az ősbizalom, az elfogadás volt bennem, nem akartam ellenkezni, hogy ne történjen meg, ami éppen történik velem. Így fejben játszottam is, mint egy gyermek. Mindenki azért dolgozott körülöttem, hogy én jól legyek, hoztak vittek, kérdeztek a hogylétem felől, igaz válaszolni nagyon nem tudtam, de bólogadtam, hogy minden ok 🙂 Fura volt, mert a testem nem csinálta, amit akartam tőle, de én teljesen éber voltam, amikor ébren voltam. Fejben királylány voltam, aki kiült a szófára, simogatta a bársonyos karfáját, élvezte, hogy pihen, nézelődik és figyel… este, mikor megkaptam a kezelést, amitől várták, hogy jobban legyek, (nem csak szerintem) csoda történt. Nyolc körül ültem az ágyamon a kórteremben és beszélgettem a szobatársaimmal. Mikor jött a doktornő másnap, megkérdeztem mi történt velem?
Szószerint persze nem tudom idézni, de elmondása szerint megijedtek ők is, mert ilyen lupusz támadással a klinikán még nem találkoztak. Egyszerre gyulladt be a szervezetemben az összes olyan szerven levő hártya, ami olyan, mint a szívburok. Azaz a vesém, a szívburkom, a hasfalam, a mellhártya és a beleim 90%-a. Víz gyűlt fel a hasfalamban, a mellkasomban és a szívem körül. Nagydózisú szteroiddal tudták megfékezni, de azért nem adták egyből meg, mert a belet ily mértékben nem szokta támadni és féltek, mert ha ezt nem a lupusz, hanem valami fertőzés okozza, akkor nem ezt a kezelést kellett volna adniuk. Ezzel csak rontottak volna az állapotomon, de sokat konzultáltak és gondolkodtak és kalkuláltak és mindent latba vetettek, így jutottak arra a következtetésre, hogy a lupusz okozza és nyertünk! 😀
Szóval, ha valamiben feltétel nélkül képesek vagyunk hinni, annak van egy olyan hatalmas energiája, amely az univerzum energiájából oda is vonzza azt és feltétel nélkül be is következik!!!
Így van ez a gyermeknevelésben is, legalábbis az a tapasztalatom, amivel méginkább erősödik bennem a hit (biorobotomban is), hogy minden egy. De erről legközelebb…
Csodás napot Neked!