Első cikkemben arra a kérdésre igyekeztem megadni a választ, hogy mi lehet az oka annak, hogy kiabálunk a gyerekeinkkel. Sok szülő igyekszik levetkőzni ezt a rossz szokását több kevesebb sikerrel, de miért is annyira nehéz ez? Arra a megállapításra jutottam – a magam életében legfőképpen -, hogy nincs meg a megfelelő tudás ahhoz, hogy a kritikus helyzeteket helyesen tudjuk kezelni. Tehetetlenségünk és elkeseredettségünk pedig elindítja bennünk a kiabálás automatizmusát, ami évek alatt ivódott belénk szép csendesen (kinek, honnan: szülői minta, párkapcsolat, munkahelyi élet, stb…).

Nagyon sokszor találkozom ezekkel a mondatokkal: „Hiába kiabálok a gyerekkel, nem fogad szót!”, „Már lassan csak kiabálásból áll az életünk, mit tegyek?”, „Semmi nem használ és már a kiabálás sem!” . A pár éves kisgyerkőcöktől a kamaszokig, minden korosztály anyukája szájából hallottam már hasonlókat. Olyan érzés kerít a hatalmába ezek hallatán, mintha ez lenne az egyik legelterjedtebb eszközünk a gyermekneveléshez. De biztos, hogy használ, ha kiabálok a gyerekkel?